Calum felhívta Michaelt, hogy jöjjön el értünk ugyan is neki itt nincs kocsija. Mikey azt felelte, hogy máris indul. Én addig egy sport táskába kezdtem el összepakolni a dolgokat, amiket be akarok vinni a kórházba magammal. A kiwi fiú a fejét fogva mászkált fel alá. Nem tudom, hogy én vagy ő fél-e jobban attól, hogy én szülni fogok. A fájásaim is rendesen beindultak.
Mire Mikey csörgött, hogy itt van addigra már öt percenként jöttek az összehúzódások. Calumnak mondtam, hogy le kell, hogy vigyen a lépcsőn, mert én így nem merek lemenni, meg nem is tudok. Így hát a fiú a vállára kapta a táskámat, engem pedig a karjaiba vett. Gyorsan lement velem a lépcsőn. A kocsiban mind a három hülye gyerek benn ült. Örültem neki mondhatom, így legalább négyen nézik végig, hogy miképpen szülök meg. A szerencse az volt, hogy a kocsiban nem két sor ülés volt, hanem három. Calummal beültünk a középsőbe. Mögöttünk ült Ash, az anyós ülésen Luke, Mikey pedig vezetett.
Nagyon fájt ott lent minden, de, ahogy tudtam tartottam magam.
A GPS-ben megkeresett kórház eléggé messze volt a lakásomtól. Szeretek kocsikázni, de nem úgy, hogy közben egy gyerek félig kilóg belőlem.
- Lélegezz mélyen! - mutogatott Luke.
Ekkor jött egy hatalmas összehúzódás és ordítottam egyet.
- Uram Isten! April mennyire fáj ez neked? - fordult hátra az éppen eper piros hajszínben tündöklő punk fiú.
- Vezess baszd meg, mert különben mindjárt te is megérzed, hogy mennyire fáj! - kiabáltam rá.
Ashton a vállamat kezdte masszírozni. Az tetszett ezért hagytam.
Hangosan ziháltam és szakadt rólam a verejték.
- Calum, add a kezed! - nyögtem.
Odanyújtotta remegő, izzadt kezét, amit én jó erősen megmarkoltam. A fájások ekkor már csak két percenként jöttek. Mindegyiknél tiszta izomból szorítottam a kezét.
- Ááááuuuuuu! - jajgatott.
Na mindjárt megverem!
- Na idefigyelj Hood! Te is kurvára benne voltál a gyerekgyártásban, ahogyan én. Szóval légy férfi és viseld el! Neked csak a kezed fáj, de nekem viszont mindjárt kiszakad a méhem! - rivalltam rá.
Látszott rajta, hogy meglepődött, de nem vagyunk jóba. Akkor meg mit jó pofizzak vele.
A kórházba megérkezve Calum becipelt. Az ajtón belül egy orvos és két nővér várt egy gurulós ággyal. Cal felrakott rá és megfogta a kezem. A három jómadár jött utánunk.
- Jó napot, April. A nevem Dr. Adams, én fogok segíteni világra hozni a kisbabáját. Hány percenként jönnek a fájásai? - kérdezte egy a negyvenes éveiben járó, őszülő férfi.
- 2 vagy 1,5... - nyögtem.
- Értem. Akkor kap egy fájdalom csillapító injekciót és megnézzük, hogy mi a helyzet lefelé.
Betoltak egy kórterembe, ahol a derekamba egy lóadagnyi fájdalom csillapítót fecskendeztek. Nem mondom, hogy nem lett jobb tőle, de még mindig úgy éreztem, hogy a medence csontom ötszáz pici darabra törött.
Dr. Adams megvizsgált és azt mondta, hogy készen állok a szülésre.
Fél óra fájdalom után a nővér a kezembe adta a kislányomat.
Öröm könnyektől áztatott szemekkel figyeltem a csöppséget, ahogy a keserves sírást abba hagyva figyeli az arcom.
- Szia, kicsi Penny. - adtam lágy puszit a bársonyosan puha arcocskájára. Beleszerettem ebbe a kislányba. Eddig is a terhesség alatt is oda voltam érte, de az, hogy most itt a kezemben tarthatom minden pénzt megér.
Rápillantottam az ágy mellett álló megfagyott apukára, aki egész szülés alatt fogta a kezem.
- Meg akarod fogni? - kérdeztem fáradtan
- Pe-persze. - mosolygott.
Óvatosan a karjaiba adtam a rózsaszín pólyába csomagolt csöppséget.
Calum szemeiből könnycseppek folytak ki.
- Üdvözlünk itt kint, szerelmem. - suttogta a kislányának, majd utána úgy, ahogy én tettem ő is megpuszilta. Megható pillanat volt ez. - April, ő annyira csodálatos. Figyelj, ha nem akarod velem folytatni, akkor legalább engedd meg azt, hogy had legyek a lányom életének a részese. Mert az akarok lenni. - nézett a szemembe.
- Rendben. - bólogattam.
- És szeretném, hogy tudd, hogy szeretlek. Ismersz és tudod, hogy mikor hazudok és mikor nem. Az a lány csak egyszeri alkalom volt és nem jelentett semmit sem és tudnod kell, hogy mindent rettentően megbántam. És még ha nem is adsz azért is kék egy utolsó esélyt. És ha nemet mondasz én akkor is küzdeni fogok, mert érted megéri.
Tudtam, hogy igazat mondd.
Meghatottak a szavai.
- Mit mondasz? Megpróbálhatnánk újra? - kérdezte félve.
Hatalmas mosolyra húztam a számat.
- Calum te nem csak a legjobb barátom vagy, de az életem szerelme is. És igen. Hajlandó vagyok arra, hogy megint együtt legyünk, mert szeretlek.
Odasétált hozzám. A kezembe adta a kislányomat és megcsókolt. Ebben a csókban keveredett a szenvedély, a megbánás, az öröm és a gyengédség egyaránt.
- Szeretlek. - búgta ajkaimra.
Gyerekek! Már csak egy epilógus maradt és vége! My heart is break! :(
